Fiumei úti Nemzeti Sírkert (Kerepesi úti temető)

A Kerepesi úti temető történetében az 1867-es kiegyezést követően állt be az a fordulat, amely végül nemzeti panteonná válásához vezetett. Több kisebb jelentőségű újratemetést követően 1870. június 9-én került sor ugyanis az első felelős magyar kormány 1849-ben kivégzett vezetője, gróf Batthyány Lajos búcsúszertartására, aminek hatására elindult az átalakulás. Egy évvel később Feszl Frigyes javasolta, hogy a párizsi P-re-Lachaise mintájára szűnjön meg terület köztemetői jellege, és csak a nemzet nagyjait, a kimagasló eredményeket elért honfiakat és -leányokat helyezhessék ott örök nyugalomra. A döntés azonban lassan született meg, és a sírkertet csupán 1885-ben nyilvánította a dísztemetővé a Fővárosi Közgyűlés.

A Fiumei Úti Sírkert, a közbeszédben Kerepesi úti temető vagy Kerepesi temető, gyakran Fiumei úti temető, korábban Mező Imre úti temető Budapest és egyben Magyarország egyik legfontosabb temetője. (A temetőt gyakran nevezik Nemzeti Sírkertnek, azonban az egy virtuális temetőt takar, amelynek sírjait a Nemzeti Emlékhely és Kegyeleti Bizottság határozza meg, és az ország területén bármely sírhely a része lehet.) Az 1849-ben megnyitott nagy méretű temetőben nyugszik a 19. század második felének és a 20. század első felének számos nevezetes magyar közéleti személyisége (politikusok, tudósok, művészek, egyházi személyek), illetve itt kaptak helyet a korabeli gazdag (gyakran német nemzetiségű) budapesti családok elhunytai is. A temetőt már az 1870-es években dísztemetővé nyilvánították, és nagyrészt ebben a funkciójában működött körülbelül 80 éven át. 1952-ben a kommunista politika az akkor már 100 éves temető felszámolásáról döntött, azonban ebből végül csak egyes falsírboltok elbontása valósult meg, mert 1956-ban zárt és védett temetővé nyilvánították a létesítményt. Az 1990-es évektől ismét zajlanak temetkezések benne. 2013-ban az Országgyűlés védett hellyé nyilvánította, kezelését 2016-tól a Budapesti Temetkezési Intézet helyett a Nemzeti Örökség Intézete látja el. A temető értékét a benne nyugvó nagyságok mellett a 19. század második felének és a századfordulónak művészeti szempontból is különösen igényes – habár napjainkban nem ritkán erősen pusztulásnak indult – sírkövei, szobrai, és több nagy méretű családi mauzóleuma, mauzóleumszerű síremléke növeli. A Fiumei Úti Sírkert közvetlen szomszédságában helyezkedik el – és csak a Salgótarjáni út felől látogatható – a kissé később megnyitott, de ugyancsak híres halottak nyugvóhelyeként monumentális építészeti emlékekben gazdag Salgótarjáni utcai zsidó temető.

Az 1840-es évek közepére Pest három fő temetője, a Váci úti (vagy Terézvárosi), a Ferencvárosi és a Józsefvárosi temető már helyhiánnyal küszködött. 1847. június 15-én a magisztrátus a város akkori határában, a kerepesi országút déli oldalán jelölte ki az új temető (Neuer Friedhof vagy Kerepescher Friedhof) helyét a mainál jóval nagyobb, mintegy 130 hektáros területen. A leendő sírkert szomszédságában már volt egy katonai (Militär Friedhof) és egy régen felhagyott, korábbi temető. A szórványos – főleg ortodox szertartású – temetéseket már ez év júliusában megkezdték, de a hivatalos megnyitó csak két évvel később, 1849. április 1-én, virágvasárnap volt. Az első hivatalos temetési ceremóniát április 12-én rendezték meg.

A pesti polgárok nem fogadták nagy lelkesedéssel az új sírkert megnyitását. Nem csupán az 1848–49-es forradalom és szabadságharc Pestet érintő hadmozdulatai nehezítették meg igénybevételét, de megközelítése sem volt könnyű. A város legutolsó házai épphogy elérték a mai Nagykörút vonalát, a temetőhöz az azon túl elterülő szőlőskerteken át, nehezen járható dűlőutakon lehetett csak eljutni. Jóllehet, állami végtisztességadással itt temették el az április 6-i isaszegi csatában megsebesült, és a pesti Szent Rókus Kórházban elhunyt 11 honvédet, a pesti polgárság továbbra is inkább a túlzsúfolt pesti vagy budai sírkertekbe temetkezett.